Árnyból s márványból

Árnyból s márványból

Árnyból s márványból róttak össze.

Akár a fák fekete tönkje,

az éjszakába olvadok.

Figyelek, földdel eltakarva,

és lentről szólok a viharra:

Várj még! Ne üss zajt, légy nyugodt.



Én, akit költőnek neveznek,

vagyok az éji rejtelemnek

csavarmenetű lépcseje;

csigalépcső vagyok, homályban,

kanyaraimban haloványan

néz-néz az árnyék nagy szeme.



Fáklyák gyertyává szelídülnek.

Szűz fokaim kerüld, s becsüld meg,

ki nappal élsz, napfényesen!

Az én lépcsőimet ne járja

az ünnep szárnyas-sarku lába,

s meztelen-talpú szerelem.



Sápadt mélységemtől remegnek

a földiek, s kísérteteknek

verejték lepi homlokát.

A sírból jövök, ahol árny vár,

s fent végződöm a kapuszárnynál,

hol egy fénycsík kivág.



Világol és nevet az ünnep.

Hatalmasok vidáman ülnek,

a véres trón jókedvet ad;

a tömjén száll, mindenki szolga;

őket lesik a nők, latolva

ruhátlanságukat.



Ne nézd a kulcsot és a zárat.

Lépcső vagyok; töpreng a bánat;

az óra eljön, itt-talál;

valaki majd, ki árnyba tévedt,

fokaimon magasra lépked,

s valaki majd rajtuk leszáll.

Victor Hugo